Hosszú évek kitartó munkájának eredményeképpen ma végül megkaptam a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának díszoklevelét, mely szerint az Egyetemi Tanács engem is a jogi doktorok sorába fogadott.
Szép diplomaosztónak lehettem részese. Talárba öltöztünk, és miután utoljára vonultam végig az eredmény szerint rendezett kollegák között, elmosolyodtam. Megszépültek az emlékek. A gyermekeimre gondoltam, akik már magzat korukban megérezhették ennek az épületnek a szagát, a vizsgák hangulatát, a kéztördelést, a rengeteg tanulást, és ki tudja hányadszor tanulták meg a "jog" fogalmát. Az ünnepélyes Ülésen letettük az esküt, majd meghallgattuk a beszédeket. Átvehettem a diplomámat, és a végén, ahogy illik repültek a kalpagok.
Külön megilleti a köszönet szüleimet, akik anyagi, lelki és fizikai fáradságot nem kímélve igyekeztek megteremteni a lehetőséget a nyugodt tanuláshoz. De a férjem és gyermekeim is hősként tűrtek minden helyzetet, amit a Pázmány produkált.
Visszagondolva a fáradságos évekre, azt hiszem a legjobban egy tréfa, mely a diplomaosztón a rektor úr szájából hangzott el, tükrözi leginkább mi is történt a Pázmány Péter Katolikus, vagy inkább Kaotikus Egyetemen:
„ A Pázmány jogra bekerülni nehéz, de onnan kikerülni.... még nehezebb!”
Jó magyar szokásnak megfelelően pedig az ünneplés a pocakok megtöltésével fejeződött be.
